Vérben Eve, mérged tele, éget…
Ahogy a szádon kibukik a büdös undor,
Úgy magad lelkedbe szúrod a tőrt, nehogy kijöjj a porból
S azt hiszed Te vagy, nem veszed észre, hogy más hogy zilál,
Mert fogalmad sincs, miket süvít kicsi szád,
Agyad mérge megvakít téged, majd elszáll.
Szörnyű vagy, csak Te nem néztél magadba,
Maradj magadnak, egyedül bezárva egy titkos lakatba,
És hullajtsd fekete könnyed végtelen tengerét,
Úgysem menti meg magányod sem szép, sem derék.
Mert aki szeretett, kisorvad kezedből,
Gyűlölet hajt ezután, mert elég volt már ezekből,
Pusztulj el a magányban, benne, a fekete halálban,
Ne csodálkozz, ha nincs emlék rólad a magányban.
Nem vagyok szemét,
Mert csepeg belőlem a véred,
Melynek nekem minden cseppje kínzó, ölő méreg,
S ne várj bocsánatért, mert nem én csesztem el,
Jéglelkem e része tördelt, por, melyben nincs több hely.
Gyűlölet hajt, nem irántad, Érted.
Nem tudhatom, hogy te ezt miként nézed,
Pörög fejem, füstöl arcom, ez a vér is méreg,
Ne vérezz meg, különös undor, isten veled végleg! |