Kovács Dávid:

Versek

1.

Eljött a vég…

Eljött a vég, fekete a világ,

Nincs több élet, megakad a szilánk.

Fekete, Sötét, meghalt a virág,

Elszáradt, Vége, Fekete a világ.

Lehullt a falevél, lepergett az idő,

Nem kell, hogy menekülj, már úgy is késő.

Fény derengél, Kicsi remény?

Késő, Vége, Nehogy remélj.

Átmentél a hídon, vége az alagútnak,

Angyalok kara, lágy dal hívogat.

Hófehér minden, a Szent Mennyország,

De feketén sötétlik, mert meghalt a világ!

2.

Pillanat

Itt ülök,

Szédülök,

Vénülök.

Unalom,

A hatalom,

Megunom,

De akarom.

Rémes ez:

Rémmese

Hova mész?

Keresek,

Elmegyek,

Akarok, s

Majd egyszer

Meghalok.

3.

Annyira fáj…

Rothaszt az érzés, megöl a kín,

A lángok szabdalják testemet.

Csordul a könnyem, mindenem ég,

Ó, mily gyötrő fájdalom…

Sorvad a Szívem, Lassan, Megörjít,

Földre tiport a szánalom…

Nincsen hova menekülnöm,

Vérző szívem fáj nagyon…

Mikor szép, s jó volt a világ,

Csak néztem sokat szemedet,

Jött hirtelen fordulat,

S mindenből lett fekete…

Miért tetted ezt? Mit csináltam?

Hol vétkeztem ellened?

Kélek téged ne segíts meg,

S hagyd pusztulni lelkemet!

4.

Tél.

Törik a szilánk, pattan, roppan,

Nyoma ott van a fagyott hóban.

Halott fák, kopaszon sínylenek,

D hullik a hó: élet a hidegnek.

Halott a táj, mégis fehér minden,

Fagyott virág, merev faág zizzen.

Fagyott virág, hideg szívek,

Fázó madár, havas rétek.

Tél van, fázok

Fagy van, látod.

Sikít a táj,

Fagyott minden,

Tél van, tél van, hideg minden…

5.

Különös vers, annak, aki nagyon különleges.

 Neked írnák verset,

De tollam nem mozdul.

Megbabonáztad lelkem,

Ezért rímem is torzul.

Hallom szívem dobogását,

A szerelem heve fűti,

Ezt a belső égést,

Csakis a Te szemed hűti.

Ha nem vagy velem,

Akkor is rád gondolok,

Nem megy ez így nekem…

Rímtelenek a sorok!

Rímeim azért facsartak,

Mert ezt nem lehet versbe adni,

Rajzolhatnám tollam fordulását,

De lángolva nem lehet verset faragni.

De én akkor is leírom, amit nem lehet,

Mert csak egy érzés, egy szó, amit övez bűvölet

Nem lehet leírni, de kimondom:

Szeretlek! Nagyon-nagyon szeretlek!

6.

Miért van ez?

Fekszem az ágyamon:

Unalom,

Mert nem vagy itt velem,

Ez Fájdalom.

Vajon mit csinálsz most?

Ugye jól vagy?

S talán fantáziálhatok ily sokat?

Rólad?

Nem ’tom, de uszály, mert

Hiányzol,

S nem fogod kezem, mindig

Hiányzol!

Ez miért van?

Buta kérdés.

Egyértelmű ez:

Gyönyörű e érzés.

7.

Barátok? 

A barátaim, akár az ellenségek.

Mitől? Hogyan? Miért van mindez?

Fura, rémes, és halálra ijesztő,

Valamitől elrepedt az összekötő erő.

Nem értelek benneteket!

Érdekel ez benneteket?

Térjetek már észhez!

Mi ez itt? Depresszió?

Vagy talán megrohadt egy ki ocsmány dió?

Nem érdekel benneteket…

Nem értelek benneteket!

Harcot akartok?

Inkább ne!

Hanem fogjatok egy tükröt,

S nézzetek bele,

Hisz ott van a kis agyatok,

Ami arra való,

   Hogy

            Gondolkodjatok!

8.

Egyszer úgy is…

Rossz.

Annyira rossz,

Amikor kihuny a fény,

S rajtad eluralkodik a mérgezett kéj.

Rossz.

Kibírhatatlan,

Ahogy a nyomorult férgek rágnak az agyadban,

S belülről sorvadsz!

Mint egy romlott alma,

Amit emészt a gomba roppant tornya

Ahogy lezárul a koporsód,

Távolról halk sírás hallatszik,

Halál, Vég!!!

Ereszkedik a koporsó

S a föld ropog, mint széthullott mozaik.

Ott fogsz feküdni, míg tönkre nem mész bele,

Vagy tested felemészti az idő vas keze.

Ez vár Rád is, mint minden halott emberre,

Akinek nincs már panoráma, csak a koporsó szép, örök fedele…